Akár egy Joanne Harris regény címe, de nem.
Tegnap - egy sor más dolog mellett - leszüreteltem / learattam a levendulabokrot. Az egy darab levendulabokrot. A bokor a sziklakertben él és évről évre egy jobban gyarapodik.
Kicsit szerintem későn arattam, de a múlt hét végén még tengernyien gyűjtögették a virágokról a virágport. Ételt mégsem veszek ki más szájából.
Kaotikus zűrzavarban:
Immár szárhosszúság alapján sorba, pontosabban csokorba rendezetten:
Ami még a tegnapi napot kitöltötte:
- kéményellenőrzés miatt a konyhában az egyik szekrényt ki kellett üríteni, hogy könnyen és le/kiborulás nélkül el tudjuk húzni. Ha pedig már kiürítettem, akkor selejtezés (volt mit). Ekkor indul be a folyamat, ami nem állhat meg egy szekrénynél - a többi hasonló sorsra jutott. (ezért nem szabad elkezdeni; vagy ha igen, vállalni kell a következményeket). Az ilyen egymásból következő folyamatokról mindig eszembe jut egy Gusztáv rajzfilm, melyben egy csepp fekete festék lecseppen... hamarosan az egész Földet Gusztáv befesti feketére.
- Csütörtökön megérkezett a Zemplénből a gönci barack, mely szombaton került üvegekbe, természetesen most is cukor hozzáadása nélkül. Készült néhány teszt üveg - erről majd később.
- Bográcsban rizseshúst főztünk; kiváló lett - mindennemű szerénytelenség nélkül mondom, hogy szokás szerint :)
