Sokat gondolkodtam, hogy’ is kezdjem, annyi gondolat kavarog
a fejemben. Messziről indítok, hátha addig tompul a mondanivalóm éle.
Alapjában véve nem vagyok egy könnyű természetű ember – ezt
az apai örökséget viszont büszkén viselem. Sok mindent lehet rólam mondani –
aki személyesen ismer, nyilván mondhatott is már, de azt nem, hogy nem vagyok
empatikus.
Személyes fájdalomként érem meg a gyerekekkel, állatokkal,
elesettekkel kapcsolatos problémákat.
Általános iskolában annyira megsajnáltam a kölykét a tűzből
kimenteni próbáló macska, Micó (még erre is emlékszem, beleégett a
merevlemezembe) történetét, hogy hangosan nem is tudtam felolvasni.
Másik ilyen retinába égett klip a Runaway train / Soul
Asylum; amint meghallom a kezdő hangokat a rádióban, már kapcsolom is el az
adót.
Ezek alapján már sokakban
- már aki eljutott idáig – körvonalazódhatott, hogy az igazságtalanság,
mások kihasználása, erőfölénnyel való visszaélés az, ami kiveri nálam a
biztosítékot.
Akkor most következzen a konkrét történt: szombaton éktelen
dudálásra megyek ki a kapuhoz és látom, hogy az úttesten egy rémült, nyakörv
nélküli csivava futkározik az autók között. A dudálásra lement az árokpartra és
megállt. Kb 10 percig ott állt, meg sem mozdult. Z-vel egymásra néztünk: jó,
menjek és próbáljam megfogni. Vittem néhány szem kutyakaját és elindultam a
kutyus felé.
Hívogattam, valamennyire közelebb is jött, mutattam neki a
falatokat, nyugtató hangon hívtam, kb 2 méterre megközelített – mindez az
úttest közepén játszódott - , de akkor jött két autó és éktelen dudálásba kezdtek.
Nyilván azt gondolták (mi egyebet), hogy ez az idióta nő a saját kutyáját nem
tudja megfogni.
Kutyus megugrott, átvágtatott az árkon, a vasúti töltésen egy
percre megállt, majd eltűnt a másik oldalon.
Néhány perc múlva megjelentek a
három házzal odébb lakó szomszédok, mondván hogy befutott hozzájuk az a kutya és
azt hitték, hogy a miénk (a mi kutyusunk amúgy tibeti terrier), de nem is ez a
fontos, hanem, hogy egyáltalán eszükbe jutott.
A kutyust kitették nagy valószínűséggel egy autóból; ugyanúgy
mint tavaly is nem egyet. Szerencsétlenek a vasúti sínen mászkálnak addig, amíg
… valami rossz vagy még annál is rosszabb nem történik velük.
Ez azért messze túlmutat a felelős állattartás
problémakörén, ez már a felelőtlen állat vállalással kezdődik. MIÉRT????
Nagyon-nagyon sok, nem szalonképes és nyomdafestéket nem tűrő gondolat
hallatszott ki belőlem és ezt bárki kérésére – szóban reprodukálni is tudom, de
most természetesen nem teszem.
GONDOLKODJ EMBER! Persze ezzel már feltételezem azt, hogy
ember az a mocsok szemétláda, aki eldobja a kutyát, macskát; innen már csak egy
apró lépés más tulajdonának – vagy az emberélet semmibe vétele.
Mit lehet tenni? Ha látok egy embert, hogy kegyetlenül bánik
az állatával, bizony nem átallok üvöltözni vele és akkor még engem néznek
idiótának. Néhány éve történt, hogy a
Váci utca aluljárójában „zenélő” prímás
a vonóval bökdöste a kutyáját, hogy az olyan pozícióban legyen, ahogy ő
kigondolta: üljön, ne feküdjön – szerencsétlen ott vinnyogott... Na, akkor és
ott kapott hideget / meleget a „prímás” – persze az ő és a járókelők szemében
(akik nem látták a böködést) és voltam, akit kezelni kellene.
Még órákig tudnám hasonló „kalandjaimat” mesélni, de aki
hasonló beállítottságú, mint én, szintén rendelkezik ilyen sztorikkal; aki meg
nem - nos ő ezt a részt már úgysem olvassa.
Mit lehet tenni?
Ötlet? Vagy már ez is világmegváltó kategória? Menjünk el mellette úgy,
hogy a mi lelkünk sérül és fáj?
A Zakuszkatanya oldalain lehet olvasni hasonló horror, sőt
még horrorabb történeteket, de Andi kézzel foghatóan tesz is valamit és meg
csak picsogok.
Persze vannak sikertörténetek, meg van sok-sok rendes,
állatszerető ember, és nekem az a természetes. Igaz, nem is szemetelek; nem
töröm be sem a telefonfülke, sem a buszmegálló üvegezését; nem vagyok betörő …
engem másként neveltek – köszönöm Apu, Anyu.
Lehet, hogy hosszú távon az a megoldás, hogy
ezt adjuk tovább; megtanítjuk a következő generációt az állatvédelemre, gondoskodásra,
felelősség vállalásra…
